ladybird

A kíváncsiság az emberi természet egyik alapvető sajátossága. Nem rossz dolog ez a „tudásszomj”, de azért nem mindegy, hogy ki és mire kíváncsi. Ha a képlet kezd úgy alakulni, hogy emberek + kíváncsiság = pletyka…nos, akkor már igencsak kóros és káros is tud lenni.

Azt hiszem mindenki tudja, hogy milyen tragédia történt a múlt hét végén Olaszországban. Az újságírók természetesen szinte azonnal ugrottak a dologra és jó szokásukhoz híven az utolsó bőrt is igyekeznek lehúzni róla. Mert hogy csak a sztori a fontos. Megszólaltattak túlélőket, az iskolaigazgatót, tanulókat, pszichológust, a busztársaság vezetőjét, illetve tolják a képünkbe az újabb és újabb fotókat. El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet átélni egy ilyen katasztrófát, hogyan lehet feldolgozni a történteket. Ráadásul mindezt úgy, hogy   a média a fogyasztókkal együttesen  napi szinten csámcsog, kibeszél, találgat. Értem én, hogy szörnyűsége ellenére nagy hír, de sok cikk a gyászra van kiélezve, ami úgy vélem, hogy csupán  a családra és a barátokra tartozik,nem pedig az egész országra…

Jómagam ezt a bejegyzésemet nem erre a sajnálatos eseményre szerettem volna irányítani, nem szándékozok én is beállni a sorba. Viszont eszembe juttatott egy évekkel korábban történt esetet, amihez személy szerint nekem is közöm volt…

10 évvel ezelőtt a nagy hidegben vártuk a Karácsonyt. A Jézuska érkezéséig már csak kettőt kellett aludni. Otthon a számítógép előtt gubbasztottam, vártam, hogy az ősök hazaérjenek a vásárlásból. Egyszer csak ordítást és dörömbölést hallottam, a mi ajtónkat ütötték. Gyorsan kinyitottam, a szomszéd néni volt az. Ömlöttek a könnyei és a szakadozott beszédéből kihámoztam, hogy a férje nem mozdul. Baj van, azonnal mentőt kell hívni-ez volt az első reakcióm. Rögtön tárcsáztam. A vonal másik végén egy kedves női hang kérdezte, hogy mi a helyzet. Nem sokat tudtam Gyuri bácsiról, szinte csak annyit, hogy súlyos szívbeteg és erős dohányos, de ennek ellenére igyekeztem a lehető legtöbb információt megadni. A kagylót letéve Irma nénivel átrohantunk hozzájuk. Zokogott, közben elmondta, hogy mi történt, hogy történt. Próbáltam tartani benne a lelket, de már  mindketten tudtuk…Közben természetesen a társasház több lakója is megjelent. Nyomultak befelé a lakásba, mintha valami világszenzációra lennének hivatalosak. Úgy köröztek Irma néni körül, mint az éhes cápák. Kifaggatták, a legapróbb részletekre is kíváncsian. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy csillogott a szemük. A baj csak az, hogy nem az együttérzésből fakadt…

Viszonylag hamar megérkezett a kért mentő is, az orvos és a kollégái rohantak felfelé a lépcsőn. Azonnal hozzáláttak a feladatukhoz, noha tudták, hogy itt már nem lehet mit tenni. A cápák szemében a fény erősebben csillogott, mint addig. Panem et circenses! (Kenyeret és cirkuszt!) Hirtelen ez jutott eszembe, bár itt már elég volt a „cirkusz” is. Elfogott az undor és kitessékeltem mindenkit a lakásból, mondván ez nem ránk tartozik, nem hiányoznak a bámészkodók. Persze én voltam a rossz, mert mi az hogy egy taknyos 20 éves kis senkiházi ilyet mond az idősebbeknek. Elővettem a lehető legcsúnyább nézésem és feltettem a kérdést, hogy ők örülnének-e hasonló helyzetben közönségnek. A válasz meglepő módon nem az volt, hogy „nem”. Továbbra is a „bunkóságom” emlegették. Úgy voltam vele, hogy ha maguktól nem értik, akkor nem kezdek velük szóváltásba, elvégre hülyékkel nem szabad vitatkozni, hisz csak lesüllyedek az ő szintjükre, ők pedig legyőznek a rutinjukkal…

Otthagytam őket és bezártam a lakásunk ajtaját. Egy darabig még beszűrődött a folyosóról a hangjuk, de végül csak feladták, hisz nem jutottak több konchoz. Éhesen maradt keselyűk módjára mindenki hazatért.

Ez az eset is azt bizonyítja, hogy a kíváncsiság ha rossz fejben fogan meg, akkor már nem is olyan jó tulajdonság. És lám, nem kellenek hozzá újságírók és egyéb fontos média elemek, nem kell, hogy szokatlanul nagy történés legyen. Elég egy vidéki társasház is a maga lakóival, élethelyzeteivel és a magánügy egyből nem lesz magánügy…

Ez is egy olyan dologgá vált, amit nem fogok tudni elfelejteni, egyrészt azért sem, mert saját szemmel és füllel győződtem meg az emberi képmutatás és kétszínűség létezéséről, másrészt ekkor érett meg bennem az elhatározás, hogy az egészségügy lesz az én utam. Ez utóbbiban végül lett némi pályamódosítás, de seráfütty, ez már egy másik történet lenne…