ladybird

A kíváncsiság az emberi természet egyik alapvető sajátossága. Nem rossz dolog ez a „tudásszomj”, de azért nem mindegy, hogy ki és mire kíváncsi. Ha a képlet kezd úgy alakulni, hogy emberek + kíváncsiság = pletyka…nos, akkor már igencsak kóros és káros is tud lenni.

Azt hiszem mindenki tudja, hogy milyen tragédia történt a múlt hét végén Olaszországban. Az újságírók természetesen szinte azonnal ugrottak a dologra és jó szokásukhoz híven az utolsó bőrt is igyekeznek lehúzni róla. Mert hogy csak a sztori a fontos. Megszólaltattak túlélőket, az iskolaigazgatót, tanulókat, pszichológust, a busztársaság vezetőjét, illetve tolják a képünkbe az újabb és újabb fotókat. El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet átélni egy ilyen katasztrófát, hogyan lehet feldolgozni a történteket. Ráadásul mindezt úgy, hogy   a média a fogyasztókkal együttesen  napi szinten csámcsog, kibeszél, találgat. Értem én, hogy szörnyűsége ellenére nagy hír, de sok cikk a gyászra van kiélezve, ami úgy vélem, hogy csupán  a családra és a barátokra tartozik,nem pedig az egész országra…

Jómagam ezt a bejegyzésemet nem erre a sajnálatos eseményre szerettem volna irányítani, nem szándékozok én is beállni a sorba. Viszont eszembe juttatott egy évekkel korábban történt esetet, amihez személy szerint nekem is közöm volt…

10 évvel ezelőtt a nagy hidegben vártuk a Karácsonyt. A Jézuska érkezéséig már csak kettőt kellett aludni. Otthon a számítógép előtt gubbasztottam, vártam, hogy az ősök hazaérjenek a vásárlásból. Egyszer csak ordítást és dörömbölést hallottam, a mi ajtónkat ütötték. Gyorsan kinyitottam, a szomszéd néni volt az. Ömlöttek a könnyei és a szakadozott beszédéből kihámoztam, hogy a férje nem mozdul. Baj van, azonnal mentőt kell hívni-ez volt az első reakcióm. Rögtön tárcsáztam. A vonal másik végén egy kedves női hang kérdezte, hogy mi a helyzet. Nem sokat tudtam Gyuri bácsiról, szinte csak annyit, hogy súlyos szívbeteg és erős dohányos, de ennek ellenére igyekeztem a lehető legtöbb információt megadni. A kagylót letéve Irma nénivel átrohantunk hozzájuk. Zokogott, közben elmondta, hogy mi történt, hogy történt. Próbáltam tartani benne a lelket, de már  mindketten tudtuk…Közben természetesen a társasház több lakója is megjelent. Nyomultak befelé a lakásba, mintha valami világszenzációra lennének hivatalosak. Úgy köröztek Irma néni körül, mint az éhes cápák. Kifaggatták, a legapróbb részletekre is kíváncsian. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy csillogott a szemük. A baj csak az, hogy nem az együttérzésből fakadt…

Viszonylag hamar megérkezett a kért mentő is, az orvos és a kollégái rohantak felfelé a lépcsőn. Azonnal hozzáláttak a feladatukhoz, noha tudták, hogy itt már nem lehet mit tenni. A cápák szemében a fény erősebben csillogott, mint addig. Panem et circenses! (Kenyeret és cirkuszt!) Hirtelen ez jutott eszembe, bár itt már elég volt a „cirkusz” is. Elfogott az undor és kitessékeltem mindenkit a lakásból, mondván ez nem ránk tartozik, nem hiányoznak a bámészkodók. Persze én voltam a rossz, mert mi az hogy egy taknyos 20 éves kis senkiházi ilyet mond az idősebbeknek. Elővettem a lehető legcsúnyább nézésem és feltettem a kérdést, hogy ők örülnének-e hasonló helyzetben közönségnek. A válasz meglepő módon nem az volt, hogy „nem”. Továbbra is a „bunkóságom” emlegették. Úgy voltam vele, hogy ha maguktól nem értik, akkor nem kezdek velük szóváltásba, elvégre hülyékkel nem szabad vitatkozni, hisz csak lesüllyedek az ő szintjükre, ők pedig legyőznek a rutinjukkal…

Otthagytam őket és bezártam a lakásunk ajtaját. Egy darabig még beszűrődött a folyosóról a hangjuk, de végül csak feladták, hisz nem jutottak több konchoz. Éhesen maradt keselyűk módjára mindenki hazatért.

Ez az eset is azt bizonyítja, hogy a kíváncsiság ha rossz fejben fogan meg, akkor már nem is olyan jó tulajdonság. És lám, nem kellenek hozzá újságírók és egyéb fontos média elemek, nem kell, hogy szokatlanul nagy történés legyen. Elég egy vidéki társasház is a maga lakóival, élethelyzeteivel és a magánügy egyből nem lesz magánügy…

Ez is egy olyan dologgá vált, amit nem fogok tudni elfelejteni, egyrészt azért sem, mert saját szemmel és füllel győződtem meg az emberi képmutatás és kétszínűség létezéséről, másrészt ekkor érett meg bennem az elhatározás, hogy az egészségügy lesz az én utam. Ez utóbbiban végül lett némi pályamódosítás, de seráfütty, ez már egy másik történet lenne…

3+3 az 6. 2*2 pedig 4,bár mint tudjuk néha 5 is lehet. Az alapvető matematikai képletekkel tisztában vagyok,de mi lesz az eredmény,ha összezársz két, egymást nemigazán kedvelő kamaszlányt egy uszoda előcsarnokába némi meggyes sütivel?Annyit elárulhatok,hogy aznap nem tudósítottak cicaharcról a helyi lapok,gyilkosság sem történt...

Így utólag bevallhatom,nem úgy alakult az az időszak,ahogy vártam.Mindig is a megszokás rabjaként éltem,már gyerekként is tipikusan az az ember voltam,aki frászt kapott akár a legkisebb változástól is.Nem épp szerencsés tulajdonság,de ez van.Reklamálni pedig ugye a gyártónál lehet.

A gimnázium nehezen indult.Nem a tanulmányi eredményekkel volt gond,de majrés gyerek lévén nem voltam egyszerű eset. Már az első reggelen totálisan beparázva indultam el,délután pedig csapkodva,ingerülten mentem haza,mondván ez egy szar hely,nem akarok ide járni.Az osztály bunkókkal van tele,itt nem lesznek barátaim.Bezzeg a régi iskola milyen jó volt,hiányoznak is a barátaim...No igen.Ezzel csupán annyi a bibi,hogy az általános iskolás pályafutásom sem épp könnyen indult barátkozás ügyileg.Egy szó mint száz,a reggeli gyomorgörcs nem éppen a legjobb társ útban az iskola felé.Persze mondanom sem kell,ahogy teltek a hetek,úgy egyre jobb lett a helyzet.Szereztem barátokat,bekerültem a menő bandába,bár ennek ellenére sokszor úgy éreztem,hogy valami azért mégis hiányzik és ez az egész nem az igazi.Ezeket a gondolatokat igyekeztem elhessegetni,így mondhatjuk azt,hogy tiszta Hawaii lett az élet,a kezdetekhez képest legalábbis minden okés volt.Vagyis az lett volna,ha nem idegesített volna egy gukkeres kiscsaj az első padból.Jesszus,ha láttatok már idegesítő embert,akkor szorozzátok fel ezerrel...akkor talán kiderül,hogy mennyire volt fura az a csaj.Ha nevettünk hátrafordult és lepisszegett minket,ha viccelődtünk hátrafordult és lepisszegett minket.Ha bármi jó dolgot csináltunk ő mit tett?Meglepő módon hátrafordult és lepisszegett minket.Maradjunk annyiban,hogy nem sok öröme volt akkoriban,barátkozni nem barátkoztak vele a többiek.Kolis volt,de másik koliban lakott,így a többi hasonszőrű lánnyal sem voltak közös élményei.Szar dolog,de úgy voltam vele,hogy nem kell elrontani más örömét.Hiába,a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni,a kamaszok még inkább...

Október közepén meglepetés érte az osztályt.Elkezdtünk uszodába járni,amolyan plusz tesi óra gyanánt.A szerdai délutánok így úszással fejeződtek be,ami nem volt olyan rossz,sőt én kifejezetten szerettem.Az osztályban viszont nem mindenki örült ennek.Mily meglepő ha azt mondom,leginkább a csajok lázadoztak a dolog ellen,és természetesen mindenféle csellel igyekeztek kibekkelni az úszás órákat.A gimis csajok pedig rafináltak tudnak lenni…A tanár bácsinkon viszont nem lehetett kifogni.Aki nem hozott felszerelést,vagy egyéb,bármilyen más oknál fogva nem tudott/akart úszni,annak is el kellett menni a csoporttal az uszodába és megvárni a 2 órás foglalkozás végét.Ilyen formán amolyan bónusz jutalomként az uszoda előcsarnokában ülve kellett nézni a többieket az üvegfalon keresztül.Talán senki nem lepődik meg,ha azt mondom,hogy ennél unalmasabb elfoglaltságot keresve sem lehetett volna találni.Ráadásul hogy ne legyen olyan egyszerű az élet a tanárbácsi időnként ránézett a lazsálókra,nehogy idő előtt hazamenjenek.Cseles fickó,nem lehetett kifogni rajta.Így a csajok,akik vásárolgatást és egyéb jónak kikiáltott tevékenységeket terveztekdélutánra hoppon maradtak.

Az egyik szerdai napon úgy alakult,hogy én sem úsztam.Békés olvasgatásra,zenehallgatásra gondolva huppantam bele a kemény fa padok kényelmetlenségébe,mikor a szemem sarkából látom,hogy az idegesítő csaj felém tart.Rosszat sejtettem,félelmem pedig beigazolódott:ő sem úszott.De mi volt a „legjobb” az egészben?Csak annál az egy padnál volt már szabad hely,ahol én is dekkoltam.Magamban persze szitkozódtam,de a kérdésre,hogy leülhet-e igennel válaszoltam,elvégre nem bunkó gyereket neveltek a szüleim.Próbáltam tudomást sem venni róla,de láthatólag ő is feszengett,szerintem egy veszett kutyákkal teli ketrecben is szívesebben lett volna abban a pillanatban.A szituáció akkor kezdett érdekessé válni,amikor a gyomrom nem épp halkan jelezte,hogy táplálék kell...MOST...AZONNAL...Előkaptam a táskámból a kajás csomagom,amiben már csak pár darab meggyes süti volt.Mivel tényleg nem vagyok neveletlen,és a csaj felől is hasonló hangok jöttek, megkérdeztem,hogy kér-e sütit.Igen,van az az éhségi állapot,amikor már nem nézed,hogy kitől jön a kaja,csak az számít,hogy jön,mert tudod,még legalább 2-3 óra mire hazaérsz,addig pedig az éhhalál fenyeget.Ráadásul tényleg finomnak ígérkező falatokról volt szó (köszi anyu!).Talán ez lehetett az oka mindannak,ami ezután következett.Ránk ugyanis oly módon hatott ez a meggyes finomság,mint az alkohol.Egyből megeredt a nyelvünk és beszéltünk mindenféléről,de legfőképp magunkról.Megtudtam honnan jött,mit szeret,mi az,ami igazán érdekli.Elmesélte,hogy már nagyon ki akart szakadni abból a közegből,ahol addig iskolába járt,ezért nagyon várta a gimit.Beszélt a faluról,ahol él,a kollégiumról és a nevelőnőkről,a szüleiről,testvéréről,barátairól.Én is beszámoltam neki sok dologról magammal kapcsolatban.Elmondtam olyan dolgokat is,amiket nem feltétlenül elsőre osztunk meg másokkal (anya,mi a fene volt abban a sütiben????).Az egész nyílt volt és őszinte,ami a korábbiakra visszatekintve egészen érdekes,sőt,rémisztő volt számomra.Nem értettem,hogy miért fogadott hirtelen a bizalmába,mint ahogy azt sem,hogy én mi a francért tettem ugyanezt.De azon a délutánon kiderült,hogy egészen sok közös dolog van bennünk,mind érdeklődésben,mind pedig jellemvonásokban.Igen,jellemvonásokban is.A beismerés fájt,de legalább annyira voltam idegesítő,mint ő,aki legalább olyan vidám és belevaló csaj volt,mint én...Tudjátok mit?Életem legszuperebb délutánja volt ez!És tudjátok mi volt benne a legklasszabb?A MÁSNAP...de az a másnap egyszerűen frenetikus,ultragigamegajó volt.Már két hónapja jártunk iskolába,de a másnap reggel volt az ELSŐ olyan nap,amikor vidáman ébredtem,és nem zavart,hogy iskolába kell mennem,mert elmúlt a hiányérzet és mert tudtam,hogy találtam egy embert,aki miatt érdemes lesz bemenni.Találtam egy embert,aki így akaratlanul is a barátom lett…

És hogy legyen a történetnek egy kis aktualitása is:a sztoriban említett idegesítő gukkeres leányzó már 15 éve a legjobb barátnőm és nem cserélném el senkiért,semmiért.Azóta ha szóba kerül ez az egész jókat nevetünk rajta,és kétféle konklúziót vontunk le:1. Az élet néha tényleg érdekes helyzeteket produkál. 2.A meggyes kosárkák olykor varázserővel bírhatnak...

- Mindenkit foglalkoztat, mindenkinek volt/van vele dolga, egyenlőtlen színvonalával pedig megosztja a közvéleményt. Mi az?

- ???

- Az egészségügy…

A vélemények eltérőek, persze attól is függően, hogy éppen melyik országrészben élünk. Mert ugye ebben a kérdésben nagyon nem mindegy, hogy a Dunántúlon, a fővárosban vagy éppenséggel a keleti régióban koptatjuk a flasztert.

Egészségügy, kórház, orvos, ápoló…Ízlelgessük kicsit ezeket a szavakat és gondolkozzunk el egy pár percre: mit jelentenek számunkra, illetve mi jut eszünkbe róluk? Bevallom, egy évtizeddel ezelőtt a jó öreg Vészhelyzeten és Grace Klinikán felnőtt korosztály tagjaként egyből a pörgős sürgősségi ellátásra, a mindennapos élet- halál harcokra, a különleges műtétekre és csodával határos gyógyulási folyamatokra asszociáltam. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert gyerekként azért megfordultam itt-ott a baleseti ellátás kapcsán,így láttam ezt-azt, de akkor még csak sérült ifjonc voltam, lekötötte minden figyelmem a fájdalom, plusz a pityergés elkerülése érdekében kapott kifestő, vagyis nemigen törődtem azzal,hogy bizony-bizony, már egy fél napot kellett a fertőtlenítő szagú váróban töltenem. Csak az érdekelt,hogy színezés közben ne menjek ki a vonalból.

Majd sok-sok évvel később átkerültem a másik oldalra, a fehérköpenyesek közé. A történtet pedig itt veszi kezdetét…

Nyár volt, eléggé meleg. A barátaimmal töltött nyaralás kiválóan alakult, az egy hetes non-stop buli után még nemigazán akartam az egyetemi teendőkkel foglalkozni, de mire hazaértem ott várt a levél, mely közölte a legfontosabb információkat, vagyis azt, hogy a  következő évi kórházi gyakorlataim milyen előzetes orvosi vizsgálatokat követelnek meg. A szokásos vérvételen túlmutatva egész sor vizsgálatra kellett bejelentkeznem, többek között bőrgyógyászatra is egy olyan vizsgálat miatt, aminek az eredmény beérkezési ideje nem éppen pár napban, hanem inkább pár hétben mérendő. Volt is nagy izgalom, de végül a háziorvosom tanácsát követően becsattogtam az sztk-ba és beálltam a sorba egy sürgősségi beutalóért, mivel így az eredményhez is időben hozzájuthattam. Hozzá kell tennem, hogy nem voltam felkészülve arra, amit akkor ott láttam és hallottam. Mint korábban említettem, a jelszó Vészhelyzet és Grace klinika. Ebbe a képbe pedig sehogy sem fért bele az aznapi rövid szösszenet.

Óriási sor, döglesztő meleg. Ez ugye nem a legjobb kombó, de úgy voltam vele, hogy ez van, nem panaszkodom. A sor végén állva figyeltem az embereket: zombivá fásult idősek és fiatalok tömege várakozott ellátásra, közben mindegyikőjük egy magasban lévő pont felé bambult. Na jó-gondoltam, és én is elkezdtem nézni a délutáni szórakoztató tv műsort. Pár órának tűnő perc múlva azt vettem észre, hogy teljesen elzsibbadtam. Előkaptam az ásványvizes flakonom, belekortyoltam a jéghideg bubis vízbe. Ebben a pillanatban kivágódott az üvegajtó. Egy hordágyat tolt be az épületbe 4 mentős. Rohanvást közeledtek, de a lendület ilyen-olyan okból menet közben elfogyott.  Mindenki zizegni kezdett, legalább annyira szomjazta a tömeg az akciót, mint az ókori Rómában a gladiátorjátékok idején. Nem tehetünk róla, emberek vagyunk,ilyen a természetünk… Azt szinte azonnal sikerült megérteni, hogy a hordágyon fekvő férfi nagyon rosszul van, azonnal el kell látni és hordozható defibrillátorra is szükség lesz,mert a szíve már a mentőbenis leállt. No igen, a probléma itt kezdődött. Hol is található az említett eszköz. Fejvakarás, tanácstalanság. Túljutottak a „nálam nincs” és „én nem is láttam” típusú hozzászólásokon, de ettől senki nem lett okosabb és a beteg sem kapott új erőre.Meglepő...

–Nemrég még a Józsinál volt. –hangzott egy elmélet az egyik pultnál álló nővérkétől. De ez sem volt kielégítő válasz, hisz felmerült az újabb probléma, ami ismételt fejvakarást és tanácstalanságot szült: hol van a Józsi nevű kolléga és vajon nála van-e még? A tömeg persze egyre jobban kigúvadó szemmel követte az eseményeket, a legizgatottabbak abba se tudták hagyni a fészkelődést. Végül a kérdésekre egy telefonhívás hozta meg a választ: Józsit sikerült elérni mobilon. Ő felvilágosította a fiúkat, hogy kinél is találják az életmentő eszközt, majd köszönt és bontotta a vonalat. Egy bibi volt csupán: azt elfelejtették megkérdezni, hogy Dénes, akinél a defibrillátor volt merre is található. A díszes társaság úgy döntött, hogy nincs idő újabb telefonhívásra és mivel a pultnál lévő nővérke sem tudta pontosan Dénes tartózkodási helyét, a csapat kétfelé vált és elindult két irányba. Igen, a 4 fős gárda 2-2 fővel elhagyta a színteret egyedül hagyva az eszméletlen, szívbeteg férfit a hordágyon egy bámészkodókkal teli váróban. Kedves, ugye? Majd a banda egyik fele 10 perc múlva befutott, eltolták a szerencsétlen embert a másik irányba, mert arrafelé lesz a Dénes. Azt kívántam, hogy tényleg arra legyen és mentsék meg a férfi életét. Mielőtt becsapódott volna mögöttük a kétszárnyú ajtó még elrebegtem egy „sok szerencsét” jókívánságot, majd a beutalómat megkapva elindultam a bőrgyógyászat felé. De a nap további részében csak ez a bő 35 perces (!) jelenet járt a fejemben, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Meg is halhatott volna ott egyedül, ellátatlanul. A sorozatokban ez úgy történne, hogy betolják, órákon keresztül műtik. Természetesen legalább egyszer leállt volna a szíve, de a csodadoktor szuperügyesen visszahozza és a sikeres műtétet követően, pár hét kórházi ápolás után hazamehetett volna ÉLVE. Sokkal jobb ez a forgatókönyv, nem?

Ezt az emléket egyszerűen nem tudom kitörölni a fejemből. Sok más sztorim is lenne ebben a témában, de ha kimondom azt, hogy egészségügy, egyből ez villan be, nem a bokaszalag szakadásom, nem az eltört hüvelyk- és mutatóujjam, nem a számtalan rándulás és zúzódás, amiket elszenvedtem,de még csak nem is a gyógyult betegeim... Ennek a férfinak az arca rémlik fel bennem és a kérdés, hogy vajon túlélte-e?