- Mindenkit foglalkoztat, mindenkinek volt/van vele dolga, egyenlőtlen színvonalával pedig megosztja a közvéleményt. Mi az?

- ???

- Az egészségügy…

A vélemények eltérőek, persze attól is függően, hogy éppen melyik országrészben élünk. Mert ugye ebben a kérdésben nagyon nem mindegy, hogy a Dunántúlon, a fővárosban vagy éppenséggel a keleti régióban koptatjuk a flasztert.

Egészségügy, kórház, orvos, ápoló…Ízlelgessük kicsit ezeket a szavakat és gondolkozzunk el egy pár percre: mit jelentenek számunkra, illetve mi jut eszünkbe róluk? Bevallom, egy évtizeddel ezelőtt a jó öreg Vészhelyzeten és Grace Klinikán felnőtt korosztály tagjaként egyből a pörgős sürgősségi ellátásra, a mindennapos élet- halál harcokra, a különleges műtétekre és csodával határos gyógyulási folyamatokra asszociáltam. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert gyerekként azért megfordultam itt-ott a baleseti ellátás kapcsán,így láttam ezt-azt, de akkor még csak sérült ifjonc voltam, lekötötte minden figyelmem a fájdalom, plusz a pityergés elkerülése érdekében kapott kifestő, vagyis nemigen törődtem azzal,hogy bizony-bizony, már egy fél napot kellett a fertőtlenítő szagú váróban töltenem. Csak az érdekelt,hogy színezés közben ne menjek ki a vonalból.

Majd sok-sok évvel később átkerültem a másik oldalra, a fehérköpenyesek közé. A történtet pedig itt veszi kezdetét…

Nyár volt, eléggé meleg. A barátaimmal töltött nyaralás kiválóan alakult, az egy hetes non-stop buli után még nemigazán akartam az egyetemi teendőkkel foglalkozni, de mire hazaértem ott várt a levél, mely közölte a legfontosabb információkat, vagyis azt, hogy a  következő évi kórházi gyakorlataim milyen előzetes orvosi vizsgálatokat követelnek meg. A szokásos vérvételen túlmutatva egész sor vizsgálatra kellett bejelentkeznem, többek között bőrgyógyászatra is egy olyan vizsgálat miatt, aminek az eredmény beérkezési ideje nem éppen pár napban, hanem inkább pár hétben mérendő. Volt is nagy izgalom, de végül a háziorvosom tanácsát követően becsattogtam az sztk-ba és beálltam a sorba egy sürgősségi beutalóért, mivel így az eredményhez is időben hozzájuthattam. Hozzá kell tennem, hogy nem voltam felkészülve arra, amit akkor ott láttam és hallottam. Mint korábban említettem, a jelszó Vészhelyzet és Grace klinika. Ebbe a képbe pedig sehogy sem fért bele az aznapi rövid szösszenet.

Óriási sor, döglesztő meleg. Ez ugye nem a legjobb kombó, de úgy voltam vele, hogy ez van, nem panaszkodom. A sor végén állva figyeltem az embereket: zombivá fásult idősek és fiatalok tömege várakozott ellátásra, közben mindegyikőjük egy magasban lévő pont felé bambult. Na jó-gondoltam, és én is elkezdtem nézni a délutáni szórakoztató tv műsort. Pár órának tűnő perc múlva azt vettem észre, hogy teljesen elzsibbadtam. Előkaptam az ásványvizes flakonom, belekortyoltam a jéghideg bubis vízbe. Ebben a pillanatban kivágódott az üvegajtó. Egy hordágyat tolt be az épületbe 4 mentős. Rohanvást közeledtek, de a lendület ilyen-olyan okból menet közben elfogyott.  Mindenki zizegni kezdett, legalább annyira szomjazta a tömeg az akciót, mint az ókori Rómában a gladiátorjátékok idején. Nem tehetünk róla, emberek vagyunk,ilyen a természetünk… Azt szinte azonnal sikerült megérteni, hogy a hordágyon fekvő férfi nagyon rosszul van, azonnal el kell látni és hordozható defibrillátorra is szükség lesz,mert a szíve már a mentőbenis leállt. No igen, a probléma itt kezdődött. Hol is található az említett eszköz. Fejvakarás, tanácstalanság. Túljutottak a „nálam nincs” és „én nem is láttam” típusú hozzászólásokon, de ettől senki nem lett okosabb és a beteg sem kapott új erőre.Meglepő...

–Nemrég még a Józsinál volt. –hangzott egy elmélet az egyik pultnál álló nővérkétől. De ez sem volt kielégítő válasz, hisz felmerült az újabb probléma, ami ismételt fejvakarást és tanácstalanságot szült: hol van a Józsi nevű kolléga és vajon nála van-e még? A tömeg persze egyre jobban kigúvadó szemmel követte az eseményeket, a legizgatottabbak abba se tudták hagyni a fészkelődést. Végül a kérdésekre egy telefonhívás hozta meg a választ: Józsit sikerült elérni mobilon. Ő felvilágosította a fiúkat, hogy kinél is találják az életmentő eszközt, majd köszönt és bontotta a vonalat. Egy bibi volt csupán: azt elfelejtették megkérdezni, hogy Dénes, akinél a defibrillátor volt merre is található. A díszes társaság úgy döntött, hogy nincs idő újabb telefonhívásra és mivel a pultnál lévő nővérke sem tudta pontosan Dénes tartózkodási helyét, a csapat kétfelé vált és elindult két irányba. Igen, a 4 fős gárda 2-2 fővel elhagyta a színteret egyedül hagyva az eszméletlen, szívbeteg férfit a hordágyon egy bámészkodókkal teli váróban. Kedves, ugye? Majd a banda egyik fele 10 perc múlva befutott, eltolták a szerencsétlen embert a másik irányba, mert arrafelé lesz a Dénes. Azt kívántam, hogy tényleg arra legyen és mentsék meg a férfi életét. Mielőtt becsapódott volna mögöttük a kétszárnyú ajtó még elrebegtem egy „sok szerencsét” jókívánságot, majd a beutalómat megkapva elindultam a bőrgyógyászat felé. De a nap további részében csak ez a bő 35 perces (!) jelenet járt a fejemben, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Meg is halhatott volna ott egyedül, ellátatlanul. A sorozatokban ez úgy történne, hogy betolják, órákon keresztül műtik. Természetesen legalább egyszer leállt volna a szíve, de a csodadoktor szuperügyesen visszahozza és a sikeres műtétet követően, pár hét kórházi ápolás után hazamehetett volna ÉLVE. Sokkal jobb ez a forgatókönyv, nem?

Ezt az emléket egyszerűen nem tudom kitörölni a fejemből. Sok más sztorim is lenne ebben a témában, de ha kimondom azt, hogy egészségügy, egyből ez villan be, nem a bokaszalag szakadásom, nem az eltört hüvelyk- és mutatóujjam, nem a számtalan rándulás és zúzódás, amiket elszenvedtem,de még csak nem is a gyógyult betegeim... Ennek a férfinak az arca rémlik fel bennem és a kérdés, hogy vajon túlélte-e?